If a Tree Falls - A story of the Earth Liberation Front - filmajánló

Van itt egy morális kérdés, amely megkerülhetetlen: lehet-e erőszakot alkalmazni bármely jó ügy érdekben? Válhat-e a pusztítás a jó ügy eszközévé?

Sok a példa a lehetséges válaszokra: ott vannak a Wall Street-t elfoglaló aktivisták, a maguk békés, szánalmas akciózásaikkal, vagy ott van Theodore Kaczynski az Unabomber , aki egy erős lépéssel messzebbre jutott, és vannak, akik egy újfajta terrort találtak ki maguknak, eco-terrorizmust. Róluk szól az If a Tree Falls című film.

Jó kis morális kérdés ez, miközben a lélektelen cégek felfalják a bolygót, lassan tőzsdei értéke lesz lesz, a fáknak, a víznek, a levegőnek, még a széndioxidnak is, az egész bioszféra pénzzé tehető és teszik is, ezzel szembe lépni kellene, viszont meddig mehetünk el megállítani ezt az őrületet? Demonstrálni, gyertyákat gyújtani, letartóztatni magunka, lehetőleg sok kamera kereszttüzében, ez szánalmas, impotens akciózás, több mint közhely, exhibicionalizmus, tudhatóan semmi eredménye, semmi haszna, maximum a saját kis lelkünket ápolgathatjuk: „Én tettem ez ellen, biztos vagyok Valaki”.

Vagy legyünk radikálisak, használjuk a terror eszközét, gyújtsuk fel a fűrészmalmokat, az erdőfelügyelet bázisait, legyünk legalább olyan kemények, mint a láncfűrész fogai, amellyel kivágják a fákat, és a tetteink fájjanak legalább annyira, mint a fáknak fáj, amikor kivágják őket. A film egyik legerősebb képi eleme a kivágott fák látványa. Óriásiak, hatalmasak, valahol szívszorító látni a könnyedséget, ahogy eldőlnek. Sok száz év fejlődése válik épületfává, bútorfává, papíralapanyaggá.

Elő lehet venni Ernesto Che Guevara: A gerillaharcos kézikönyvét, vagy az újabbakat, például az Ecodefense: A Field Guide to Monkeywrenching és használni az erőszak eszközeit. Az ELF (Earth Liberty Front) eljutott arra a pontra, amikor megundorodtak a semmire nem vezető akciózástól, ugyanakkor elutasították a céltalan vandalizmust, mindenképpen tenni akartak, de nem ártani. Az ELF mindig nagyon figyelt, hogy mások életét ne veszélyeztessék, üres épületeket gyújtottak fel, éjszaka álló fűrészmalmokat, egyetemi kutatóbázisokat, de senkinek az élete nem szárad a lelkükön. Ők nem Timothy McVeigh, az oklahomai mészáros, vértelen akciókat vittek végig, gyújtogatásokat, ilyesmiket.

Volt régen egy film, Do it volt a címe, régen írtam róla egy kritikát a Muszter folyóiratban, ott egy fiatal svájci terrorista csapatot mutat be a dokumentumfilm, a maguk gyerekes, idealista valóságában. Számomra az amerikai eco-terroristák ugyanazt az impotens naivitást, és lehetetlen idealizmust képviselik, negyven évvel később. A dolgok nem változnak, talán csak az arcok, kicsit az eszközök és a célok, de maga a naiv tudatlanság, az örök.

A filmben látni megdöbbentő jeleneteket, ahol a rend őrei közvetlen közelről fújnak könnygázt lefogott, „nem ellenálló” tüntetők szemébe, amely már messze túl van az elfogadhatóságon. És persze megjön rá a válasz, Seattle utcai zavargások, a tudatos pusztítás, a célirányos vandalizmus. Nehéz ítélkezni, ez egyik oldalon ott a nagyvállalatok felelőtlensége, a bolygó szemmel látható pusztulása, az életfeltételek folyamatos romlása, a másik oldalon a tudatlan terror, a pusztítás. Ők találtak egy harmadik utat, az eco-terrorizmust, a vértelen merényleteket, gyújtogatásokat az erdőpusztítók ellen. Ez a dologban ez egyik legérdekesebb, nekünk, mint civilizációnak nincsenek más eszközeink, csak az erőszak: pénzügyi-gazdasági erőszak, rendőri erőszak, ökológiai erőszak, utcai zavargások, gyújtogatás, eco terrorizmus. A vége mindig ugyanaz, a pusztulás. Mintha semmiféle más eszközünk nem lenne önmagunk érvényesítésére, csak a pusztítás. Jó ügyért, vagy rosszért, nem tök mindegy?!

Fontos része a filmnek, amikor elmesélik az egyik akciójukat, a Washington University ellen. Úgy tudták, genetikailag módosított fákkal kísérleteznek a papíripar számára. Hibridek voltak, nem GMO-k, viszont leégették a teljes kutatási anyagot, szétdúlták az egyetem fontos épületeit, rá kellett döbbenniük a pusztításuk értelmetlenségére, el is ment a kedvük az egésztől. A csoport feloszlott, szétszéledtek az USA különböző államaiban, feladták a radikális világmegváltó céljaikat, elkezdtek egy másik, „normális” életet, volt aki munkahelyet talált, volt aki megházasodott, volt aki heroinista lett, kinek mi jutott. Csak közben az igazságszolgáltatás is tette a dolgát, és hosszú, kitartó munkával felgöngyölítették a csoportot, volt akit a munkahelyéről vittel el, volt akit a hitvesi ágyból. A film a bírósági tárgyalás alatt készült interjúkból lett összerakva, visszaemlékezések sorozata, az utolsó jelenetek az ítélet és a börtönbe vonulás képei. Az USA-ban szeptember 11.-e óta nem viccelnek a terroristákkal. A főszereplő, aki a legobjektívebben képes szemlélni önmagát és tetteit, hét évet kapott, a többiek valamivel kevesebbet, senki nem úszta meg, talán csak az, aki feladta őket. Ez is egy tanulság, nem lehet felelőtlenül hősködni, világot megmenteni, vagy végig csinálod, vagy bele se kezdj, mert a végén úgyis elkapnak. A világot egy kicsit megmenteni nem lehet.